Hármas metró

2010.11.12. 6:04

Házi Fotó és Cikkíró Pályázat I. helyezett írása.
Böde Ákos

Hármas metró


Kovács Ring Béla ezen a június végi napon is korán kelt, mint mindig. Valami nincs rendben már a kávéfőzőmmel, átereszt valamennyi zaccot - tűnődött. Mire a Lehelre ért, már megvilágította a hajnali napkorong a teret, de erre most, - ahogy általában, nincs idő. Az aluljáró ekkorra már ontotta a sületlen falatkák és egy kellően el nem oltott csikk keveredő szagát. Valahányszor, azaz nap mint nap, erre jár, mindig felsejlik az a dühítő gondolat, miért nincs mélyebben vagy fentebb az alagút: pont úgy épült, hogy ne kelljen mozgólépcsőt kialakítani. Mindig résen kell lenni. Ha meg is szűnt már az akkumulátorgyár, ahol egykor művezető volt, legalább a mindennapokban ne csapják be az embert.


Mindenki álmosan ül, ilyenkor még van hely. Az első megállót még észre sem vesszük, hacsak nem a Nyugati, itt mindig sok a fel- és leszálló. Talán itt a legtöbb a fáradt ember a korai órákban, ki a pályaudvari épületben lévő tánctér eufóriája utóízeként, ki munkába menet, egy kiadós vacsora után, - még félig álomban vagy valamelyik elővárosi vonat utasaként. Egyedül a Westend és a hajléktalanok alszanak még ilyenkor. Jobb híján a kifakult padon, vagy a buszvégállomás túlélő hóbogyójában. Kiemelt ágy, a székeket régen leszerelték már, a város észrevétlen belenyugodott: van, ahol a hajléktalan az úr. Ez a tér mind építészetileg, mind társadalmilag eklektikus: az egyetemisták a könyváruházban kávéznak, a hajléktalanok a cserjében boroznak, a kozmopolita polgár nem a Duna korzón, - az olyan turista dolog, - hanem a plázában éli meg a szabadság élményét. De Kovács Ringet mindig megelégedéssel tölti el, hogy egyik kasztba sem tartozik. Legutóbb a Nyugatinál járt, ritkán, de Budán akadt dolga, a buszvégállomáson délutánra tele volt az egyetlen szemetes kosár, meg a cserje alja is mindenféle flakonokkal. Míg várt a buszra, vett egy pizza szeletet, ott lenn, amolyan ízetlen ízűt, hát az alátétet mégsem teszi a szatyorba - gondolta. Amúgyis, fizetnek azért embereket, hogy összeszedjék.

A szerelvény begördül az Arany János utcai megállóba. Ez olyan megnyugtató, még nem kell kiszállni. Pontosan sose figyelte meg, pedig már járt ott fent is, - mintha arra lenne a Bazilika. A kijáratnál meg egy neve sincs tér, nem, nem ugrik be a neve. Pedig van ott egy szobor, növények, valamikor működött egy szerény csobogó is, mert a víz játéka, csillogása felüdít, és a tekintetet odavonzza. Itt, a Podmaniczky Frigyes téren már inkább zavarja a kínai árust a funkció nélküli kőtömb, amit ki kell kerüli, és a ruhaállványokat sem lehet tőle rendesen kirakni. Ez az a hely, ahol örömmel tölti el az embert, hogy van egy olyan cserjefaj, ami minden viszontagságot eltűr, talán még a sarki gyorsétteremből származó cukros üdítő maradéka és egyéb zöldségfoszlányok is hasznosulnak benne: a Pyracantha beültetés állja a napi kihívásokat.

Egyszerre a metró megáll az alagútban. Ha percekig rostokol, nyugtalanító. Szokatlan. Búgnak a neonok, és a magasfeszültség halk moraja. Kovács Ring amúgy sem szereti, ha izgága karon ülő gyerekkel utaznak a közelében. Illik felvenni az elgurult játékot. Szisszen egyet a kocsi, indul végre, a Deák tér következik. Furcsa, mennyire kiszámíthatatlan, mikor és miért épp akkor jut eszünkbe valami. Egy emlék, egy íz, egy hangulat. Igen, annakidején itt találkozott Marikával, munka után, izzadt a tenyere, a moziműsort, meg a Virágértben vett rózsát szorongatta, lesz, ami lesz. Jó ideje se Marika, se Akkumulátor. Persze a gyereket legújabb élettársával neveli... ami egykor elképzelhetetlen lett volna, mára megszokottá vált. Azóta a tér is teljesen megváltozott. Hasonlított az előzőekhez, ám utóbb mintha Írországban járnánk: smaragdzöld pázsit, csapott cukorsüveg formára nyírt Taxusok, törzses gömb Ligustrumok, színes, pompázó virágágy. És itt sikerült a növényzet magassági viszonyait is eltalálni: a tiszafák előtt árnyliliomok sorakoznak, üde pázsit osztja a teret a tavasszal árvácskával, nyáron egynyárival kiültetett virágággyal, átellenben rózsa és díszkút. Vannak selyemfenyők is, amelyek bár küzdenek a páramentes levegővel, mégis hangtalan kiáltják, hogy élni akarnak. A Belváros kellős közepén, füstgázban, rohanásban egy oázis. Zöld sziget. Túloldalt a Lavandula már kelendő. Virágzásakor alkalmi levendula árusok jelennek meg a semmiből. Vannak, akik figyelnek; mit, mikor érdemes. Az örökzöldek október végén a legérzékenyebbek, no nem a környezeti feltételekre, hanem a közelgő halottak napi koszorúk miatt. Most, június végén már este is hívogat a park, leginkább, ha szórakozóhelyek övezik. Kovács Ring is járt ilyesmi helyre egykor, ahol hagyományos módon, ő még csupán legális szerek által jutott át a holtponton. A lányok is, csak valamivel kevesebbet és diszkrétebben. Aztán az utolsó éjszakai busszal hazaért valahogy. A vasárnapnak lőttek, de ha ennyi sincs, mit ér ez az egész permanens küzdelem...

Az Erzsébet tér, - ami csak egy kőhajításnyira van a Deák tértől, mint amikor a fejlődésből fakadóan összenőnek települések, - már tempós.


Metamorphosis


A parkot úgy tervezték, hogy minden korosztály megtalálja benne a számára megfelelőt: játszótér homokozóval és játszószerekkel, sportpálya, sakkasztalok. Jó arányok a pázsitfelületen, modern virágágy-alakzatok, műemlék díszkút. És a Szerelmesek fája a naponta bővülő lakatarzenállal.

Kezdjük a végén. Cinkos csend van, hallgat a holdfény. Lassan derengő hajnali pír vetül a csatatérré változott parkra. Három köbméter szemét, de nem egyben, hanem terítve, szinte egyenletesen. Zúzós parti volt... a játszótéren a buli után, buliból széttörni a borosüveget; a virágágyás is túl szép ahhoz, hogy így, önmagában el lehessen viselni. Változtatni rajta, az már az önmegvalósítás része lehet. Mint ahogy a graffiti, amíg készül, csak addig izgalmas. A szemetet délelőttre összeszedjük, ahogy a másfél kilónyi sertészsírt is, ami a mészkőburkolaton szokott meglepni, egy környékbeli vendéglátó-ipari egység hagyatékaként. Nappal is magas a tér látogatottsága, vannak pillanatok, mikor úgy érezhetjük, a park betölti eredeti funkcióját: hétköznap délelőtt a környező iskolákból tornaóráknak lehetünk szemtanúi, benépesül a játszótér gyerekekkel. A virágokat megöntözzük, kapnak tápanyagot is. A pázsitot csaknem hetente kaszáljuk, a cserjét időről-időre megkapáljuk. Napközben egy kicsit újra parkká változik, de a sakkasztalon talán még senki sem sakkozott. Reggel ragad, kiömlött a pezsgő, este olykor eltűnik néhány eleme, szalonna és Whiskey szagú. A mélynyomor és a jómódú világpolgárság furcsa találkozóhelye ez. A város frusztrál és az otthonos hangulat elviselhetetlenül idegen. Illetve az idegenség válik otthonossá.


Felszab tér


Valamiféle általános idegenség-érzet hatja át Kovács Ringet is. Nem könnyű felvenni a ritmust, már a Ferenciek tere következik, de ez valahogy mégiscsak Felszabadulás tér maradt neki, talán a szocialista realizmus időtálló műkő vályúsora miatt. És hál ' Istennek a Jégbüfé maradt Jégbüfé, ahol a hetes megáll. Gondolatai már a napi dolgokon járnak, kezdi várni, hogy leszállhasson. Itt odafent is siet mindenki, kivéve azt a pár embert, aki örök díszlete ennek a sietős színpadnak. Mert délelőtt megjelennek budapestszuvenír-árusok, a galambetető bácsik, a kenyérhéj a tűzpiros Begóniában már megszokott, ahogy a gyűrött, több éves orvosi recepttel kéregető néni is.

Ferenciek tere. Az aluljáró fölött dragon begónia díszlik - dacolva a forgalom füstjével, a galambok és a hajléktalanok szükségleteivel.


Lassú teher


A metró észrevétlen elhagyja a Belvárost, a felszínen lakótelepek következnek néhány állomás múlva. Budapest lassan ébredezik, benépesülnek a parkok, terek, utak, egymást letaposva végül mindenki célba ér. Kovács Ring Béla még iszik egy kávét a Határ úti büfében, és máris várja a hétvégét, ami csak az övé, amikor többek közt kedvére tűnődhet a világ egyetlen változatlanságán: az örök változás misztériumán.


Írta: Böde Ákos
kerületvezető, Belváros