Kánnár László a FŐKERT egykori parképítési főosztályvezetője. 1956-ban szerzett diplomát. Először az ÉM Parképítő Vállalatnál dolgozott, majd 1966-tól a FŐKERT parképítési osztályának vezetője, később 1968-tól 1990-ig főosztályvezetője. Irányítása alatt épültek a legnagyobb fővárosi lakótelepi parkok és kertek, régi közparkok újultak meg, újak létesültek. 2004-ben Ormos Imre emlékéremmel jutalmazták. Nyugdíjba vonulását követően is szoros kapcsolatot ápol egykori kollégáival, a FŐKERT-családdal, amit a korszak legnagyobb értékének tart ma is. Kollégái hallatlanul becsülték azért, mert minden apropóra volt és van egy pár soros verse.
„Én az ’50-es évektől a ’90-es évekig ismerem a FŐKERT-et. Akkortájt kerültem a céghez osztályvezetőnek, amikor a Fővárosi Kertészet, a Budapesti Parképítő Vállalat és a Dísznövénytermesztő és Értékesítő Vállalat egyesült. Radó volt az igazgató (Dr. Radó Dezső, a FŐKERT igazgatója 1962-1984), aki engem nem ismert. Behívott és elmondta, hogy mi a feladat, ha vállalom, akkor rendben lesz, ha nem, akkor év végén elköszönünk. Az egzisztenciánk határozta meg a munkánkat. Mindent megtettünk azért, hogy megoldjuk a ránk szabott feladatot… A hollandok, mint híres hajós nép jelszavával éltünk: „Vivere non sed navigare necesse est” – azaz élni nem, de hajózni muszáj! Ezt a „muszájt” tartottuk be.”
„Mi még kordékkal hordtuk az anyagokat”
„A munkát szinte katonás rendben végeztük. Amikor ezt a munkát elkezdtük, az egykori Tisza-szabályozás eszközeivel, lapáttal, csákánnyal, talicskával dolgoztuk. Már senki nem emlékszik, de mi még kordékkal hordtuk az anyagokat…”
„Nekem az volt a feladatom, hogy kövessem a technikai fejlődést, ami a kertészetben is az egész világon megjelent, és a vívmányokat bevezessem…A talicska helyét átvette a kisdömper, a lapátét a rakodógép…a tehetségesebb kubikusokból gépkezelőket képeztünk. És ezekkel az emberekkel, gépekkel építettük a lakótelepeket. Hogy jól vagy rosszul? Azoktól kell megkérdezni, akik akkor költöztek oda, pincékből, a padlásokról… Végül kaptak egy zöld területet, fákkal, bokrokkal… A technikai fejlődés megengedte, hogy máshogy végezzük a feladatokat. 2500 fővel dolgoztunk az ’50-es években. Amikor nyugdíjba mentem a létszám 398 fő volt. Elképesztő. És nagyjából a feladatot ma is ellátják. Ennyit változott a világ.”
„A FŐKERT kitüntetett helyzetben volt, nemcsak a magyar, de külföldi versenytársakhoz képest is. Voltak dolgok, amit mi jobban csináltunk akkor.”
„…egy egységes családot alkottunk…”
„Még ilyen nehéz körülmények között is, de jó viszony és családi jelleg volt. Nem volt rossz nálunk dolgozni. Mint az egykori paraszti családokban, a nagygazdaságokban a kisgyerek, a nagypapa, nagymama ellátták a csirkéket, a gyerekcsibéket nevelték, a nő főzött, dolgozott, a férfiak pedig végezték a nehezebb munkát. Ezt a modellt mi valahogy továbbvittük a FŐKERT-nél. Voltak konfliktusok, amiket nem lehetett elkerülni, mint egy jó házasságban, főleg ott, ahol mondjuk négyszázan voltunk az építésnél, 50-60 műszakival és végül elvégeztük, amit kellett. És ebben nagy segítség volt az egykori igazgatónk Radó Dezső… egy egységes családot alkottunk és ezt a mai napig fenntartjuk és így élünk.
25 éve minden hónapban a vállalatunknak az a része, amelyik még él, találkozik. Ápoljuk ezt a kapcsolatot.”
Emlékkert a Margitszigeten
„Beszélgetésünk során felvetődött, hogy egy kis margitszigeti díszkerttel emlékeznénk meg a 150 éves évfordulóról; egy madáritatóval, a közepén a vízesés volt nőszobrával, melynek felirata Bartó Béla Kékszakállú operájának egy mondata lenne: „Minden virág neked bókol.” Ezzel a női nem tiszteletét, egyben vállalatunk jellegét is erősítenénk…”
A visszaemlékezés 2016. december 2-én a Szent István Egyetem (egykori Kertészeti Egyetem) Villányi úti klubhelységében rögzített beszélgetés alapján készült.
Az emlékeket lejegyezte és szerkesztette: B. Nagy Ildikó Réka
Köszönöm Erdősné Győrffy Mártának a FŐKERT nyugdíjas park- és fasorfenntartási igazgatójának a kéziratok átolvasását, szakmai észrevételeit!
Fotók: Varga László
