Hírek, Interjú, kiemelt

„Én igazán szerettem a parképítést!”- Sembery István visszaemlékezései

Sembery István, okleveles kertészmérnök, a FŐKERT egykori fő-építésvezetője, majd osztályvezetője. Regénybe illő viszontagságos családtörténet, kalandos életút után 1964-ben csatlakozott a Fővárosi Kertészeti Vállalathoz, amelynek kötelékében közel 40 évet dolgozott. A szlovákiai Zsember díszpolgára, a BEAC és a Dózsa egykori válogatott atlétája. Balaton parti sétányok, nagy budapesti parkok és sportpályák megújítója, építője volt. A FŐKERT Parkfenntartó Kft-ből ment nyugdíjba. Rendszeresen publikál szakcikkeket a pilisszántói helyi újságban. Mindig is az agrárium vonzotta, mostanában legszívesebben saját kertjében kertészkedik, ahol pompás gyümölcsfák között tölti idejét. Remélhetőleg egyszer megírja családja és saját élete kalandos történetét.

Kalandos családtörténet

„A Sembery-család maga a Felvidéken, Zsemberben volt birtokos, legalább 9-10 falura kiterjedő birtokkal. Családunk sok megpróbáltatáson ment keresztül: apámat elvitték Recskre… Amikor hazatért megbélyegzett emberként, először pályamunkás volt a MÁV-nál, majd irodista, később visszakerült Balassagyarmatra, a szügyi tangazdaságba agronómusnak, ahol én is tanultam… Én sokszorosan az elmúlt rendszer által gyűlölt ember voltam.  Minden vezetőnek párttagnak kellett lennie, ott mese nem volt. A pártbizottság és a végrehajtó bizottság tagjaként a másik szélsőséget is belülről is megismertem. Tisztességesen.”Regénybe illő, kalandos családtörténet epizódjai ezek!”

Génjeiben hordozza a m

ezőgazdaságot

„Én mindig vonzódtam a mezőgazdasághoz, mert abban nőttem föl. A híres Bánkúti búza nemesítője is szegről-végről rokonom. Én most is, ha megyek valahová vonattal, mindig a mezőgazdaságot lesem. Génjeimmel meglehetősen sokat hoztam belőle, mert mindenki mezőgazdász volt a családomban… Az első szakmám is mezőgazdasági technikus… De életemben nem tanultam annyit, mint a tanyán a béresgyerekektől… Ott tényleg meg kellett tanulni élni. Mert nem volt miből…”

„Nekem reménytelen volt, hogy a rendszer mellőzöttjeként bekerüljek az agráregyetemre, a Kertészeti Egyetemre is csak Erdei Ferenc (szociológus, író, a Nemzeti Parasztpárt alapítója – szerk.), nagyapám makói jó barátja közbenjárására kerültem be. Már akkor aktív atlétika versenyzőként ismert figura voltam a sportban. Több országos egyetemi bajnokságot nyertem az egyetemnek…. A diplomázáskor nem tudtam, hogy mi legyek. A legsemlegesebb az üzemtan volt, így diplomamunkám is üzemtan jellegű volt. A taksonyi állami gazdaságot kellett üzemterveznem. feldolgoznom, mert a csőd szélén állt. Ott írtam diplomát, hogy minél közömbösebb és egyszerűbb diplomát írjak…”

„Akkor nagyon megszerettem a parképítést!”

„Elvégeztem az egyetemet, ugyan egy évvel később. Közben már válogatott versenyző lettem, így ún. sportállást kerestek nekem. Így lettem a kamaraerdei szociális otthonban főkertész. Előtte volt már egy állásom… Én nagyon jól éreztem magamat a Kamaraerdőn – 50 holdon gazdálkodtam, zömmel kertészeti módon. Főleg zöldséget termesztettem, de volt őszibarackos is. A legalsó voltam a fizetési ranglistán, mert a kertész egy ilyen helyen senki…”

„Akkortájt indítottak a TSZ

-ek parképítő üzemágat. A budapesti Micsurin Tsz részeként összeálltuk néhányan, mindenféle ember… Nagyon sokat dolgoztunk, országszerte, s nagyon jól kerestünk. A Balaton környékére egyszer lejutottam, és ott Jancsó Vili bácsi (Jancsó Vilmos, az egykori BUVÁTI kertépítő szakágának vezetője – szerk.) nagyon megkedvelt engem. Ő szerettette meg velem a parképítést. Ő akkor a BIB (Balatoni Intéző Bizottság) kertészeti szakértője volt. Akkor kezdődött meg a Balaton rekonstrukciója és nagyon sok pénz volt a környék fejlesztésére. Elvették a „mágnás villákat”, összevonták, és egy kerítésen belül azokból SZOT üdülőket alakítottak ki. A köztereket is ekkor kezdték fejleszteni, a balatonfüredi Tagore-sétányt például, aminek az első rekonstrukcióját is én irányítottam. A Balaton környékén rengeteg üdülőkertet, parkot, sétányt építettem. Pl. a tihanyi Biológiai Intézet környékét, a tihanyi móló környékét, a füredi Balaton étterem környékét, ahol az Anna-bálok voltak, a kempingeket, az autós kempinget, Almádiban és Földváron, Jancsó Vilmos felügyelete alatt. Bármit, amit mondott, azt meg kellett csinálni. Ha olyat mondott, amibe nem fértem bele, akkor szóltam: – Vili bácsi, ehhez tegyen pénzt is! És akkor elintézte, hogy tettek mellé pénzt is. Én nagyon megszerettem akkor a kertépítést! És ezt a Jancsó Vili bácsi szeretette meg velem.”

Micsurin Pista

„Nagyon jó mindszenti kubikusaim voltak. A parasztok akkortájt menekültek a TSZ-ek elől és jöttek tömegesen Budapestre parképítőnek. Nagyon jó munkaerők voltak. Kiváló munkaerők. A Tisza-szabályozásnál dolgoztak elő

tte… Volt egy öreg emberem, az leguggolt, azt mondta: – Főnök, középen van egy púp! Rátettem a műszert és tényleg volt. Akkor már ismerős figura voltam a Balaton környékén, a budapesti MICSURIN TSZ kertépítő részlegeként… Úgy ismertek akkor a Balaton környékén, hogy a „Micsurin Pista”. Elvállaltam olyan dolgokat, hogy az UVATERV-nél a hajuk szála már égnek állt! Nekiálltak, kitúrtak egy dűlőutat Füreden az arácsi strandhoz. Alátúrtak a Szívkórház északi oldalának és az elkezdett repedni. A helyreállítást nem vállalta el senki. Mondták, szóljatok a Micsurin Pistának! És akkor én bementem az „uvásokhoz”: – Gyerekek, itt 500 %-os tervet csináljatok! Pénz nem számít, mert ha feldől a Szívkórház, akkor nagy baj lesz! Csináltak egy piszokul túlméretezett tervet és én azt megépítettem! Onnantól kezdve már különösen megbecsült voltam, amennyi munkát akartam, annyit kaptam. Zömmel a Balaton környékén építettem. Akkor jött divatba a Balaton. Jöttek az NDK-sok, a fél Balaton NDK turistával volt tele. Szóval itt váltam kertépítővé…”

„Ennek a korszaknak egy rendelet vetett véget, amit talán túl komolyan vettünk, miszerint csak olyan melléküzemága lehet a TSZ-nek, ami saját termékét dolgozza fel. A Micsurin Tsz-nek egy faiskolája sem volt. Tehát elvileg nem lehetett parképítő részlege sem, így meg is szűntünk. Akkor elkezdtem állást keresni. Éppen a BEAC pályát csinálta akkor a FŐKERT. Ott hívtak a FŐKERT-hez! Elmentem, egyből föl is vettek. Akkor én voltam az egyetlen felsőfokú végzettségű a Parképítési Osztályon. Az egyetlen. Egy nagyon rendes építésvezető mellett lettem művezető. Ez 1964-ben volt, akkor kezdődött a FŐKERT-es pályafutásom.

Kemping, sportpálya, harcias régészek – kertépítés a FŐKERT égisze alatt

„Sok munka volt és egyre több lett. Hamar rájöttek, hogy Jancsó Vili bácsi útján valamelyest értek kertépítéshez, így megkaptam a kiemelt munkákat. Azután Radó (Radó Dezső, a FŐKERT egykori igazgatója – a szerk.) is rájött, hogy többre vagyok képes és fél éven belül kinevezett építésvezetőnek. A Római parti kemping előtte egy mocsaras terület volt. Akkoriban robbantották fel a Nemzeti Színház maradványait és az összes törmelékét ide hordták, azzal töltötték fel. Az van a kemping alatt. Hordtunk rá 40 cm földet és abból lett a Római parti kemping. A fákat úgy töltöttük körbe, hogy nagy köveket hordtunk köréjük.”

„A lakótelepeket nem nagyon bízták rám… Viszont sok sportpályát csináltam: a margitszigeti tenisz stadiontól kezdve az Újpesti Dózsa atlétikai pályáján át. Minden egyes pályát felújítottunk, a Fradiét is. Az OMÉK környezetét rendeztük, a MÁV rézsűtől kezdve mindent. A lakótelepek meg csak úgy nőttek. Ezért kellett még egy fő-építésvezetőséget csinálni, így lett végül három… Akkor már 300 kubikusunk volt. Ezért a nehéz gépek (amire a Főváros rengeteg pénzt biztosított) és a kubikusok szervezésére megpróbálkoztunk a komputerizálással is… nem a mi pénzünk ment bele, hanem a Fővárosé! Az ország legjobban gépesített cége lettünk! Mindenki irigyelt minket. Akkor, amikor kunszt volt behozni az országba egy FIAT dózert, nekünk 3 volt. Caterpillar, Volvo rakodó gépek, ezek mind hozzánk érkeztek. Aztán túlzásba is estek, olyan lombszívó gépek jöttek, ami olyan porral járt, hogy a közelébe nem lehetett menni!…

Kifelejtettem az egyik legfontosabb munkámat a budapesti Március 15-e teret, amit, mint építésvezető építettem. Ettől nagyon féltem.

– Miért félt?

– Először is, mert egy évszázadok óta „túrt” terület. Bárhova mentünk, az már egy visszatöltött terület volt. Ha még mélyebbre mentünk még mindig régi falakat találtunk. És ott kellett nekünk egy támfalrendszert csinálni. Egy olyan technológiával, amilyet én még sohasem csináltam előtte. Szerencsémre akkor építették a Duna szállót (Intercontinental). Ott összehaverkodtam az építésvezetővel, akit megkértem, hogy csinálja meg helyettem, jó pénzért! Megcsinálta. Kapott egy másodállást érte, de ma is állnak ezek a falak! Az egész római kori romterület le volt fedve, és a tetején állt Erzsébet királyné szobra. Ezt a területet nyitottuk ki, a szobor pedig átkerült a budai oldalra. Ott ástuk ki a római kori romokat és én rettentő sokat viaskodtam a régészekkel. Úgy utáltuk egymást! Mert ők legszívesebben Visegrádig leástak volna. Én meg kihúztam a kubikusoknak egy madzagot és azt mondtam, az ki van rúgva, aki ezen túl megy a lapáttal! A régészek széttúratták volna az egész környéket, nekem meg arra kellet később építenem. És egyébként is, az sok pénz lett volna! Sok fal maradt, amit akkor nem tártunk föl, mert ilyen volt a terv. A tér teljesen az akkori terv szerint készült! Aztán, hogy volt-e értelme ennyi pénzt áldozni rá, azt már nem tudom. Aztán megtaláltak a (kert)történeti munkák is. Örsi Károly (táj- és kertépítész, az Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ egykori tervezője, elhunyt 2015-ben), aki évfolyamtársam volt az egyetemen, mindig engem nyaggatott, hogy ezt csináljam meg, azt csináljam meg. Nagyon lelkes ember volt…

„Lakótelepi parképítést már csak fő-építésvezetőként irányítottam. Olyan szerencsém volt, hogy a FŐKERT két legjobb építésvezetője nálam volt, a Bernáth Laci és a Szokolay Laci. Elképesztően jók voltak, úgyhogy időnként unatkoztam is… És akkor követtük el talán a legnagyobb hibát: Kánnár Laci irányításával – lemondtunk egy munkát. A Káposztásmegyeri Lakótelepet.  Nem lett volna szabad. De nem lehetett Lacit rávenni. – Csináltassuk alvállalkozóval, vagy bárkivel! – kértem. Akkor még volt az ÉM Kőfaragóknak egy parképítő részlege, volt több cég is, akiket be tudtunk volna vonni, mert ők munkát kerestek. Kazincbarcikán, meg más vidéki városokban építettek lakótelepeket, mert nem volt munkájuk…- Csináltassuk meg, de a FŐKERT keze alatt! – mondtam. De Kánnár hajthatatlan volt. Azt mondta, nem hagyjuk magunkat túlpumpálni, mert olyanok leszünk, mint a rinocérosz, aki olyan nagy lett, hogy kénytelen volt kihalni! Ebben is volt igazság*-

-És miért tartja ezt nagy hibának?

– Azért, mert bejöttek mások a helyünkre, és akkor kezdődött tulajdonképpen a korrupció, amivel én nem tudtam soha életemben megbirkózni. Mert az érdekeltek már a megrendelőket lekenték. Nem tudom, hogy csinálták, de megfizették. Magyarul a saját konkurenciánkat megalkottuk. De az elején így is volt rengeteg munka. Aztán szép lassan, a ’80-as évek végén a FŐKERT-nek munka gondjai lettek. A Köztársaság téri nagy játszótér építésénél elfogadott tervet, elfogadott költségvetést soha nem láttam, de egymás után jöttek az igények a Főváros irányából, hogy még ezt, még azt.. .Akkor már nagy baj volt, le is írtam a vezetőségnek. A kubikusok egyharmadát már haza kellett küldenem, mert nem volt munka. Mondtam nekik, hogy táviratozunk, ha lesz! Ez a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején volt. Mert akkor elkezdődtek gomba módjára nőni a parképítő szervezetek. Aki vett egy fűnyírót és egy rotációs kapát, az már kikiáltotta magát parképítőnek. És ezek önálló emberek voltak. Akkor kerültek át a kerületi Önkormányzatokhoz a helyi beruházási pénzek. Ezek 90 %-ban odataláltak más cégekhez. Azok egyre erősebbek lettek, egyre több munkát tudtak szerezni. Én, mint Főkert nem tudtam senkit megkenni. Nem mehettem oda a Főkert főkönyvelőjéhez, hogy adjál egy kis pénzt, mert meg kell kenni valakit… És akkor a Főkertnél is észbe kaptak. Ekkor került oda Osvay András. Ő egy másfajta munkastílust hozott, ezzel a stílussal sikerült is megvetnie a lábát… Én alig vártam, hogy elérjem a nyugdíj korhatárt. Én ehhez nem értettem… Abban szocializálódtam, hogy megvan a munka, ennyi a pénzt, ezt meg kell csinálni. Én a munkaszerzéshez ebben az új rendszerben nem értettem. A kis parképítő szervezetek, akik közül néhányan egykori főkertesek voltak, egyre erősebbek lettek. Amikor nyugdíjba mentem, annyira ragaszkodott hozzám Osvay András, hogy szerződéssel bízott meg munkák lebonyolításával. A Pilisi Tájvédelmi Körzetben is nyertünk munkát, a szovjet hadsereg által tönkretett objektumok tájrehabilitációs munkáira… Aztán volt elhagyott bányák rekonstrukciója, a Pilis környékén. Ezeket már megbízással, mint nyugdíjas irányítottam. Aztán az Esztergom és Dobogókő közötti volt szovjet lőterek helyreállítását irányítottam. Előtte ragaszkodtam hozzá, hogy kutassák meg és szedjék össze a lőszereket. Rengeteg fel nem robbant lőszer volt ott. Tele volt rakétaállással, tankállással is…

Miből állt egy ilyen rekonstrukciós munka?

– Az oroszok feltúrták az egész területet, hatalmas lőállások voltak. Főleg tereprendezési munka volt. Osvay Bandi ideadta a dokumentációt és azután elment. Azután megszerveztem a munkát: szereztem maszek dózerost, markológépest… Míg aztán nem, hogy kikiáltották, KFT lesz a FŐKERT Parképítésből. Én is befizettem egy részt. Így a FŐKERT Parképítő Kft-nek tagja lettem….

– Mikor vált meg tőlük végleg?

– Amikor lementek ezek a megbízások. Kiléptem és kértem a kft-ből a részemet! Erre Osvay is vérszemet kapott és ő is kilépett. Azóta nem nagyon megyek a FŐKERT közelébe. Most már nem sok ember van, aki engem ismert…

– Mi volt a legnagyobb kihívás?

– Én csak olyat tudok mondani, amit nem tudtam megoldani… És ez a rendszerváltás utáni időszak. Nem tudtam az új munkastílushoz, az új rendhez alkalmazkodni. Nekem nem ment. Nem találtam rá a megoldást.

Melyik volt a legkedvesebb munkája, emléke?

– Jancsó Vili bácsi és a Balaton környéki parképítések. Meg a sportpályák. Az a parképítés nehézüzeme. Olyan szigorú szabályok vannak, hogy nagyon nehéz építeni. Ha valaki világrekordot fut, az az első, hogy mérnek a pályán. Ha a lejtés több, mit 5 cm a pálya eleje és a vége között, a rekord nem érvényes. Az egy hajszálpontos munka. Szokolai Laci, akkori kollégám, olyan pontos volt, mindent meg lehetett vele építeni.

Ez stillszerű, hogy egy atléta sportpályát épít!

– Kiválóan dolgozott együtt ez a cég! Volt egy időszak, amikor úgy felfutott a cég, hogy kifogytunk a munkaerőből. 4 buszunk járt Szabolcsba, ahonnan jórészt cigányokat hoztunk a szálloda minőségű munkásszállóra, a Váci út és a Dózsa György út sarkára…

 

A visszaemlékezés 2017. február 16-án Pilisszántón rögzített beszélgetés alapján készült.

Az emlékeket lejegyezte és szerkesztette: B. Nagy Ildikó Réka

Köszönöm Erdősné Győrffy Mártának a FŐKERT nyugdíjas park- és fasorfenntartási igazgatójának a kéziratok átolvasását, szakmai észrevételeit!

Fotók: Varga László

Megosztás

Tulajdonos