Városmajori fehér nyár (XII. kerület)

 

Hatalmas, 25 méter magas fehér nyár őrzi a méltán népszerű városmajori játszóteret. Törzse tekintélyt parancsoló, vattaszerű, szálló termése tavasszal beborítja a környéket.

A Városmajor, amelyben nő, Buda legrégebbi közparkja. Évszázadokig kaszáló volt az Isten-hegy és a Martinovics-hegy (Kis-Svábhegy), valamint a Rózsadomb közti lapályon, amely tulajdonképpen az Ördögárok patak árterülete.  Buda 1686-os visszafoglalása után először a várparancsnok tulajdona lett, aki majorságot és villát épített rá – ennek egy melléképülete máig fennmaradt a Városmajori óvoda kertje mellett, és sokáig a FŐKERT telephelye volt. Pereskedés és bonyolult jogi fordulatok után végül II. József akaratából közkertté nyilvánították 1785-ben.

Ekkor kezdték betelepíteni fákkal, és tulajdonképpen azóta parkként szolgál. Persze a Városmajor története szomorú példája annak, hogy egy közpark hogyan zsugorodik össze eredeti méretének harmadára. Innen is, onnan is lenyestek belőle területeket, és számos intézményt, sportlétesítményt is telepítettek ide, amelyek végső soron mind a zöldterület nagyságát csökkentették.

Az Ördögárok itt folyt a park fái közt, míg az I. világháború alatt orosz hadifoglyok részvételével be nem boltozták az addigra már fertőzésveszélyessé váló, sokféle szennyvízzel keveredő patakot. Néhány évtizeddel korábban, 1885-ben a Székesfőváros Tanácsa újra parkosította az időközben kétes hírű vigalmi negyeddé változott területet: ebből az időszakból maradhattak ránk a legöregebb gesztenyék (vagy mára inkább már csak a csonkjuk). A rendezéssel egyidőben, 1890-ben parcellázták fel a mai Ignotus utca és a Széll Kálmán tér közötti területet is, mely hamarosan be is épült.

A Városmajor nem csak a patakról volt híres, hanem kútjainak jó vizéről is. Itt működött sokáig a mai klinika helyén a Városmajori Vízgyógyintézetet is. De a park azért ma is jó vízellátottságúnak tűnik – ezt éppen a hatalmas nyárfa miatt gondolhatjuk. Hiszen ez a faj különösen is szereti a vizet. Nem nehéz a nyárfák mellé odaképzelni a patakot – mi több, ha kinyomozzuk a beboltozott patak nyomvonalát, azt találjuk, hogy az valóban éppen itt, mellette folyik (már ha folyik, hiszen manapság inkább csak időszakos vízfolyás, hisz vízgyűjtő területének legnagyobb része beépült).

A játszótér minden évszakban gyerekzsivajtól hangos. Túlzás nélkül generációk nőttek már föl itt a nyárfa mellett-alatt. Bár a két világháború közti első játszótér-építési mozgalom keretében már létesült itt hivatalos játszóhely, de ennek a mostaninak az elődje az, amely a FŐKERT fennállásának 100. évfordulójára készült el 1967-ben. Ez volt a szocialista kor mintajátszótere, sok, később országosan használt játékszer itt mutatkozott be először. Az egykori kialakításból ma is megvan még az eredetileg játéktárolónak épült kisház, éppen a nyárfaóriás árnyékában (manapság kertészeti, karbantartási eszközök tárolójaként használják). Kissé arrébb megvan a suhancoknak tervezett fal is: ez fallabdázás céljára vagy „rúgófalként” készült, de évtizedek óta a graffitisok is itt alkotnak.

A Városmajor nyárfája nincs egyedül, nem messze tőle áll egy másik hatalmas példány is – éppen a beboltozott patak másik oldalán. Gyors növekedésű faj révén ezek nem különösen idős példányok, tiszteletre méltó méreteik ellenére. De a játszótérről készült archív képeken látszik, hogy 1967-ben már szép növendék korban voltak, szóval nagyjából 60-70 évesek lehetnek. Tehát még néhány generáció felnőhet alattuk.

Szerző: Viczián Zsófia