Gazda utcai hársfa (II. kerület)

 

Budapest legöregebb fájaként tartják sokan számon a Gazda utcai hársfát. Óvatos becslések szerint is negyed évezredes lehet.

Igaz, hogy Pesthidegkút csak 1950 óta része Budapestnek, a főváros északnyugati csücske. Máig érezni, hogy ez egy sváb nagyközség volt, különösen itt, az ófalusi részen. (Ebben segítenek a gót betűs német utcatáblák is…)  Távol esik innen a nagyváros forgalma, zaja, itt körbe tekintve a Hármashatár-hegy festői vonulatát látni.

A hatalmas hárs egy magánkertben áll. De jól lehet látni az utcáról is, különösen a Gazda utcából nyíló Nóra utca felől. Innen nézve megpillanthatjuk a védettséget jelző hatszögletű táblát is mellette. A fa alatt pad, körülötte szépen ápolt gyep, takaros, ősfás kert.

És a Hárshegy is ide látszik. A hegy, amely a nevét onnan kaphatta, hogy hársak nőttek rajta. A középkorban még nagy erdőségek húzódtak errefelé – lehetséges, hogy ezeknek utolsó hírmondójaként maradt nekünk ez a példány? Szép gondolat volna, de valószínűleg túlzók azok a források, amelyek szerint a fa 500 éves volna.

A hárs ránézésre se úgy tűnik, mint aki egy sűrű erdőben nevelkedett, habitusa inkább a fás legelők hagyásfáira emlékeztet: koronája kiterjedt, fajtára nézve szabályos, terebélyes, nem kellett osztoznia senkivel a napfényen. Törzse több mint két méter átmérőjű, koronája állítólag közel harminc méteres átmérővel bír.

Valószínűleg inkább akkor járunk közel a valósághoz, ha 250 év körülire tesszük korát.  A telken ahol nő, a ház is ennyi idős: fala vastag vályogból van, oldalról pedig masszív támasztófalak segítenek viselni a tető terhét. Ez az épület szerepel már a legrégebbi térképeken is. Itt vezetett ugyanis egy fontos útvonal már az 1700-as évek utolsó évtizedeiben is, amely Óbudát kötötte össze Pesthidegkúttal a Virágosnyergen keresztül. Az épület, legszélső ház lévén, a források szerint vámházként szolgált, az 1763 és 1787 közt készült katonai felmérés térképein ez már tisztán kivehető.

Történetének fonalát ott vehetjük fel újra, hogy száz évvel később, a XIX. század utolsó évtizedében a felvidéki rimabányán meggazdagodott Lázár család tulajdonába került. Ők takaros kúriát emeltek a hosszú telek felső végébe, saját magunknak nyaralóként. (Átépítve, de ez az épület ma is megvan.) Az ódon vályogházból – az egykori vámházból – pedig személyzeti lakás lett.

A hárs ekkor már régóta itt nőhetett, szép, tekintélyes fa volt már. Valószínűleg akkoriban ültethették, amikor telepesekkel (az 1710-es évektől kezdve) benépesült ez a környék. A régi képeken látszik, hogy a pesthidegkúti hegyoldalban, az egykori legelőn több hasonló társa is volt: csodálatos, hatalmas példányok lehetettek mind! Lázárék szerették, becsülték a fákat, egy kis tölgyfa-csemetét is hoztak magukkal a Felvidékről, amely mára szintén lenyűgöző óriássá nőtt.

Pesthidegkút nagyot változott az elmúlt hetven évben. A svábokat a II. világháború után kitelepítették, a falut Budapesthez csatolták. A régi piacozást, földművelést itt is felváltotta a városi életmód, a település kertes házas alvóvárossá változott. Sajnos a régi nagy fák sorra eltűntek, a hegyoldal beépült.

Ez a fa viszont még megvan. Sőt! A gonddal ápolt kertet ma egyértelműen az ősöreg hárs uralja, amely idős kora ellenére nagyon jó egészségnek örvend. Egy nagyobb oldalágát tíz éve ugyan elvesztette, de évről évre nevel új hajtásokat. Tekintve erejét, szívósságát és a hársak tulajdonságait, lehet, hogy tényleg meg fogja élni az 500 éves kort is.

Gazda utca hárs koronája

Gazda utca hárs koronája

Gazda hárs

Gazda hárs

Szerző: Viczián Zsófia