Eperfa a Svábhegyen (XII.)

 

A 285 méter magas Mártonhegy az egykor itt állt Szent Márton kápolnáról kapta a nevét: és itt, ezen a szép déli kitettségű hegyoldalon, ameddig a szem ellátott, mindenütt szőlő termett. A tőkék sorát csak itt-ott tarkította egy-egy kisebb présház, nyaraló vagy éppen fogadó.

Ha az 1867-73 közti Pest és Buda kataszteri térképre ránagyítunk, a mai Mártonlak és Mártonfa utcák közti területen épületek (lakóház és melléképületei) tűnnek fel. Az 535-ös számmal jelölt ház előtt pedig a térkép gondos rajzolója mintha egy szép virágoskertet, parkot tüntetne fel.

Miért érdekes mindez? Azért, mert ugyanezen a helyen, a Mártonlak és a Mártonfa utca közti, jelenleg lakatlan telken egy lenyűgöző méretű fehér eperfa található. Budapest legnagyobb törzskörméretű, legidősebb „elitklubjában” a helye: nagyjából 20 méteres, koronája (valaha) 25 méter körüli lehetet(ett), a törzs kerülete öt méternél is nagyobb. Azért a múltidő, mert a három hatalmas ágból a keleti irányban álló lehasadt (igaz, a földre rogyva, de továbbra is él, hajt). És így láthatóvá vált a fa belső, üreges teste is.

Eperfa nem nő csak úgy a budai hegyekben: ezt valaki ültette. Méghozzá nagyon régen, lehet annak már több mint kétszáz esztendeje is. Ez amúgy stimmel is: az eperfák ültetésének divatja éppen az 1800-as századforduló körül volt. Azt remélték, hogy a fa levelén hízó selyemhernyó majd felvirágoztatja az országot. Vagy csak, aki ültette, megszerette a gyümölcsét, jó pálinkát is főzhetett belőle.

Sonnevend Imre egyik írásában említi, hogy az épület egy híres pesti örmény szőnyegkereskedő tulajdona volt. A források alapján nekünk csak azt sikerült igazolnunk, hogy 1895-től a Bertsik család tűnik fel tulajdonosként. Dr. Bertsik József 1888-tól a Budapestvidéki magyar királyi pénzügyigazgatóság számvevőségi főnöke volt, és valószínűleg az ország keleti végeiről érkezett Budapestre. 1895-ös halála után fia, Imre lett az akkor Mártonhegyi út 20. szám alatt jegyzett nyaraló tulajdonosa. (Ő valószínűleg fuvaros vállalkozó volt.)

Ők egész biztosan látták már ezt az eperfát, amely, akárcsak az egykori szőlőtőkék, igen jól érezte magát a napos hegyoldalban. A fa már régóta teremhette gyümölcsét, amikor kiépült az 1880-as évek második felére a Mártonhegyi út. A villát hatalmas nagy telek vette körül, lényegében a Mártonlak utcától a Mártonvölgy utcáig terjedt, jóformán saját úthálózata volt. Az 1944-es légifelvételeken még jól kivehető az összes épület (a viszonylag nagy lakóépület és melléképületei) és a telken futó ösvények is.

Ma azonban ez egy elhagyatott terület. Mi lett a házzal? A háborúban semmisült meg? Később bontották el? Az a kis rom, ami a fa mellett ma megvan belőle, igen régi: javarészt valószínűleg a közelben bányászott kőből épülhetett, illetve téglából. A régi boltív még tartja magát, meg egy ajtó is, és a földön itt-ott látni kődarabokat. Az épület sarkánál valamikor egy szép tiszafa is lehetett, de ezt a lehasadt hatalmas eperfa ág eléggé összetörte. A telek kerítésén át egy kis, eléggé kitaposott ösvény vezet a fához és talán tovább is: lehet, hogy van a kertnek mostanában is akad olykor lakója. A régebbi, fákkal foglalkozó kiadványokban még látszik, hogy akkor még (a 2010 körül) a növényzetet rendszeresen kaszálták, így a fa még impozánsabb látványt nyújthatott az utca felől.

A Mártonfa utcát egyébként csak 1954-ben nyitották, amikor a környék a világháború utáni évtizedekben rohamléptekkel népesedett be. Az utcanév elvileg egy Baranya megyei település nevével azonos, de nem kizárható, hogy a Márton előtag után éppen eperfánk miatt került a „fa” (ahogy a szomszédos utcáknál, a Mártonlak vagy Mártonvölgy név esetében is látszik a névalkotás e módja).

Az eperfa 1994 óta áll védelem alatt. Budapest, de lehet, hogy az ország legnagyobb, legvastagabb törzsű eperfája. Idős, már megrokkant, igazán tiszteletre és csodálatra méltó egyed, de évei sajnos meg vannak számlálva.

Eperfa Mártonfa utca

Eperfa Mártonfa utca

Eperfa Mártonfa utca törzs

Eperfa Mártonfa utca törzs

Mártonfa utcai eperfa

Mártonfa utcai eperfa

Szerző: Viczián Zsófia