Normafa (XII. kerület)  

 

A legendák ködébe vész sok minden a Normafa névadó fája körül. Pontosan nem tudjuk, hány éves lehetett, mióta nőtt a város feletti rét szélén. Több változat él arról, hogy miért nevezik a fát így. Mi több, az emlékezésben még a faj megnevezése sem egységes: a legtöbben bükkfaként említik – a rendelkezésre álló fényképek is ezt látszanak megerősíteni – , de van, aki tölgyként vagy hársfaként emlékszik rá.

Biztos csak a halál(a): az jól dokumentált, 1927. június 19., vasárnap délután egy nagy vihar csapott le a hegyre, mely végképp kidöntötte a legendás fa még megmaradt csonkját. Ha a végzete felől haladunk vissza az időben, azt is megállapíthatjuk, 1918-ban a Turisták Lapja már arról számolt be, hogy a fa félig kidőlt: „Törzsét, mely számtalan orkánnal győzedelmesen daczolt, már évekkel ezelőtt kettéhasította egy szélroham. A megmaradt törzset a székesfőváros vette gondjaiba. Nagy kegyelettel gondozta.”

Az említett „szélroham” valószínűleg 1889-ben volt. A Pesti Hírlap 1890 januárjában már az elhasadt törzsről tudósít. „A Zugligetnek egyik legnagyobb nevezetessége, a vén Normafa kiveszőfélben van. A Ciliich-féle telket, melyen a Normafa áll, tudvalevőleg megvette a főváros s átvételével megbízta a mérnöki hivatalt. Mikor a kiküldöttek átvették a minap a telket, a Normafát már haldokolva találták : az erős fagy és szélvihar gyökeréig ketté hasították a vén fát s egyik része le is dőlt már.” A fényképeken már így, hasadtan, féloldalasan jelenik meg, de Keleti Gusztáv 1895-ös festményén is.

Legteljesebb, legszebb megjelenése az 1800-as évek közepén lehetett. 1842-ben az Atheneaumban így írt róla Bugát Pál (tölgyként azonosítva a fát): „a hegy lejtőjén százados büszke koronájával magasba egyedül emelkedő tölgy árnyában állunk. Körülünk hegyláncok, előttünk mély völgy…”

Mióta nőtt itt ez a fa? Pontos dátumot nem tudhatunk, már csak azért sem, mert valószínűleg senki nem ültette, hanem az itteni természetes vegetáció részeként sarjadt. Schilberszky Károly A kert című folyóiratban 1911 nyarán megjelent cikkében még konkrét mérésekről tudott beszámolni.  „Ma már a valaha viharedzett tekintélyes fának a törzséből csak az északnyugatnak néző kisebb fele van meg, mely mostani megmérés szerint (1911. május 20.) 160 cm kéregpalást-kerületnek felel meg, vagyis a hozzávetőlegesen kiegészített nagyobbik törzs felével együtt az egész törzskerület 4,20 méterre becsülhető (= 133 cm. átmérő).” Még ha a kidőlt törzsfelet nagyobbnak is tételezzük, a tudós szerint a bükk akkor sem lehetett több 200-250 évesnél. Így a szép történetet, hogy fiatal korában még Mátyás is láthatta, vagy éppen annak halálakor sarjadt, el kell vetnünk.

Honnan a név? Valószínűleg az 1840-es vagy 1850-es évektől nevezték így: ez éppen az az időszak, amikor elkezdett divatba jönni a budai hegyekbe való kiruccanás (azelőtt inkább csak a budakeszi kereskedők járták ezt az utat). A leginkább hihető „eredetmonda” szerint egy Benza Károly és Szigeti József által szervezett hétvégi színészkiránduláson Schodelné Klein Rozália itt énekelte el Norma nagy áriáját. Siklóssy László svábhegyi monográfiája szerint Schodelné Klein Rozália nem csupán énekelhetett itt, hanem e fa alatt vette át ünnepélyes keretek közt a közönség „díját”, egy ezüst sarlót Nyáry Pál Pest megyei alispántól, mégpedig Bellini operája, a Norma címszerepében nyújtott diadalmas alakításáért. Egy másik, de elemeiben nagyon hasonló verzió Nagy Imréné Benza Ida nevéhez köti a Bellini-opera eléneklését.

Van a norma szónak egy, a színjátszással összefüggő közfőnévi jelentése is – ezt a várostörténész, Buza Péter állítja. E szerint normanapoknak hívták azokat, amelyeken a római katolikus egyház érvényes rendelete szerint tilos volt játszani. Ilyenkor a „szórakoztató ipar” tagjai nagy kirándulásokat tettek a hegyekbe – a név tehát akár ezeknek a jeles napoknak az emlékét is őrizheti.

1884-ben a Budapesti Hírlap terjedelmes tárcában emlékezett meg a fáról. Ebben a cikkben is a Schodelné-féle kompánia tűnt fel, de kicsit másképp. „Az a Kolumbusz pedig, akit a Normafa felfödözésének dicsősége illet — Réthy Miska a színész volt. Az 1842-ik év egyik tavaszi napján ott sétált Réthy a Zugligetben. Völgyről hegyre — hegyről völgyre járván — eljutott a Normafához. A kilátás rendkívüli szépsége teljesen megragadta kalandos lelkét. E naptól kezdve Réthy Miska egy kedves tanyát nyert a Normafában, a Normafa pedig hűséges látogatót Réthy Miskában. Réthyt a Normafa nélkül gondolni sem lehetett. Előbb maga járt, csakhamar hü társra talált Bartában, Szigeti József, Török Miklós, Czakó Zsigmond szívesen csatlakoztak a társasághoz.” A színészek a közeli vendégfogadóban, az Adlicer csárdában kibéreltek nyárra két szobát is, és egészen a szabadságharcos időkig rendszeres vendégek voltak a fa alatt.

Ugyanez az írás még egy igen romantikus szálat is említ: a szabadságharc bukása után a bujdosó honvédek közt feltűnt Nyári Mari is, aki nőként, de férfi ruhában harcolt és kapitányi rangig vitte. Komárom eleste után Pestre menekült, a budai hegyekben bujkált ő is, míg a besúgók révén rá nem találtak. Az ügyet úgy próbálták elsimítani, hogy Augusz báró a Simonich-féle színházi társulatba vetette föl színésznőnek, és e társulattal Nyári Mari sok időt töltött a Normafa alatt.” Ez az újság egyébként úgy tudja, Hollósy Kornélia énekelte gyakran a fa lombjai alatt a „Mira Norma“-t.

Az biztos, hogy a fa Norma-faként már ott szerepel az 1860-as évek végén készült térképeken. Minden bizonnyal az 1866-ban itt kiránduló Erzsébet királyné is megcsodálta. Nem sokkal a századforduló előtt a közelében egy kocsma is nyílt: ez is növelte ismertségét, népszerűségét. Azt is feljegyezték róla, hogy az öngyilkosok is többször választották ezt a fát akasztókötelük tartójának. Az irodalom nagyjai is kedvelték: állítólag mikor Vörösmarty Mihály befejezte a Csongor és Tündét, Deák Ferenccel, Bajzával, Toldyval kiment Zugligetbe, és onnan felsétálva a Normafa árnyékában olvasta fel barátainak új alkotását.

A fa valóságos polgári zarándokhely lett. Kialakultak körülötte babonák is: szerelmesek vésték bele nevüket a törzsébe, vagy törtek egy darabkát a kérgéből emlékbe. A Turisták Lapja 1918-ban feljegyzi azt a hiedelmet is, amely szerint ha egy hajadon a Normafa kérgéből egy darabkát letör, akkor hamarosan talál magának kérőt.”  Ezek a szokások idővel úgy elterjedtek, hogy a fát védőkerítéssel, sövénnyel kellett körülvenni. Próbálták, amíg lehetett, megőrizni: a hasadt törzs alá is volt dúcolva, az 1890-es években összedrótozással és vaspántokkal erősítettek meg a villámcsapás sújtotta törzset.

Mégis kidőlt végül. A csonkot a főváros kiemelte, és először a közeli vendéglő (a Kovács-fogadó) udvarába szállították. Innen a margitszigeti hőforrás vízeséséhez vezetett az útja: az volt az elképzelés, hogy a mésztartalmú termálvíz tartósítja majd a csonkot. Innentől azonban újra homály fedi további sorsát: egyes emlékezők szerint még sok évtizeddel később is ott állt az egykori vízesés oldalában, többcentis mészbevonattal odanőve környezetéhez. Ha „testét” ilyen módon nem is sikerült megőrizni, számos művészeti alkotás, visszaemlékezés, cikk szól róla.

Mi több, a környék is őrzi az első, térképen megjelölt nevezetes budapesti fa nevét. Egykori helyét emléktáblával jelölték meg és szépen növekszik a tiszteletére 1962-ben elültetett bükk is.

Normafa emléktábla és fa

Normafa emléktábla és fa

Normafa fortepan archívum

Normafa fortepan archívum

Szerző: Viczián Zsófia